Română English

Iskolatörténet

Iskolánk névadója, gróf Mikó Imre (1805–1876)

Mikó Imre jelentős tagja volt a 19. század közepén élő s tevékenykedő nagy magyar vezetőrétegnek. Ezt a nemzedéket komoly kihívások elő állította a történelem: a reformkor, a ’48-as forradalom, a neoabszolutizmus és kiegyezés korának egymást követő történelmi változásai közt kellett állást foglalnia a Habsburg hatalom s a magyar nemzet konfliktusaival. Mikó pályája abban tért el a nagy kortársakétól, hogy akkor ívelt a legmagasabbra, amikor a szabadságharc leverése után berendezkedő neoabszolutizmus idején az erdélyi magyarságot egzisztenciális félelem kerítette hatalmába.

Mikó Imre eredményes túlélési stratégiát dolgozott ki, amely helyesnek bizonyult, s ezzel kivívta a kortársak elismerését. Ekkor nevezték el Erdély Széchenyijének. (…)

Mikó Imre Erdély történelmében több ízben jelentős szerephez jutó, régi székely nemesi, a 18. századtól arisztokrata rangra emelkedett család utolsó, ám legnagyobb férfisarja volt. 1805. szeptember 4-én született a háromszéki Zabolán. Apja székely nagybirtokos volt. Iskoláit a nagyenyedi Bethlen-kollégiumban végezte, amely éppen az ő diáksága idején élte aranykorát. Későbbi írásai elárulják, hogy már ifjúkorában kialakult elhivatottságtudata. Életmódja is ennek megfelelően alakult: társadalmi osztályának életformája, számos úri passziója iránt közömbös maradt, mivel ezek nem feltétlenül tartoztak az általa annyiszor emlegetett „hasznos élet” kelléktárához. Ő a csendes építőmunka iránt érzett elhivatottságot. Ennek jegyében kezdődött pályája is. Társadalmi helyzete, neveltetése, történeti tudata valósággal arra predesztinálta, hogy a Habsburg-monarchia keretei között ugyan, de erdélyi, magyar nemzeti érdekeket szolgáljon. S mivel e kettősség a reformkorban nem volt lehetetlen, állami s nemzeti közösségi vonalon egyaránt magas tisztségeket töltött be. 1843-tól a kolozsvári nemzeti színház választmányi elnöke s a nagyenyedi Bethlen-kollégium főgondnoka. Ugyanettől az évtől tagja az országgyűlésnek, 1847-től pedig Erdély főkincstárnoka. 1848 előestéjén már közismert, nagy tiszteletnek örvendő személyiség volt. Óvatos természete távol tartotta a politikai pártküzdelmektől, nem csatlakozott sem a konzervatív, sem a liberális mozgalomhoz, bár a mérsékelt liberális reformeszmék vonzották.

Erdélyben a nemzeti-nemzetiségi kérdés, valamint Bécs megosztó politikája nehezítette a helyzetet. Miközben a magyar politika Magyarország és Erdély uniójának a megvalósításáért küzdött, Bécs ezt mindenképpen szerette volna megakadályozni, s ennek érdekében szövetségébe vonta az erdélyi román és szász vezető réteget. Ez különösen 1848–49-ben okozott hatalmas „vihart”, amely véres polgárháborúba torkollott Erdélyben. Mikó Imre a politikai mező közepén állt, s megpróbálkozott a konfliktusok békés elrendezésével úgy, hogy az alapvető magyar érdekek ne csorbuljanak. (…)

Mivel Mikó érzelmileg mindig közelebb állt nemzetéhez, mint a Habsburg-hatalomhoz, szeretett volna hasznos lenni, többek között azzal, hogy 1848 októberében elvállalta az agyagfalvi Székely Nemzeti Gyűlés elnöki tisztét. De arra már nem volt hajlandó, hogy a akkoriban kitörő fegyveres harc vezetésében is részt vegyen. Emiatt a magyar forradalom radikális szárnya egy adott pillanatban árulónak – a többség legalábbis gyávának – minősítette, annál is inkább, mivel 1848 decemberében az erdélyi főkormányszék kompromisszumos javaslatát ő vitte a királyhoz. Ám a hatalom is neheztelt rá, ezért házi őrizetben tartotta, s csak 1849 novemberében engedte vissza Erdélybe. (…)

Gróf Mikó Imre szobra a sepsiszentgyörgyi parkbanMikó hiába sietett haza, Erdély nem fogadta tárt karokkal: a hatalom számára éppúgy nem volt eléggé megbízható, mint 1848 decemberében, a magyar társadalom egy része pedig ’48-as szereplése miatt bizalmatlan maradt vele szemben. Egyébként is, a magyarság mint nemzeti testület kevés életjelt adott magáról. Potenciális vezető rétege szétszóródott: egy része börtönben ült, a másik az emigráció útját járta, a többség pedig igyekezett otthonától minél távolabbi településeken meghúzódni, hogy átvészelhesse a nehéz időket. Csak egy maroknyi, a vakmerőségig bátor értelmiségi csoport szervezkedett, összeesküvéssel próbálva az emigráció terveihez igazodni, ám mozgalmukat leleplezték, és újabb kivégzések, üldöztetések kezdődtek. Közismert persze, hogy a volt vezető rétegből nem kevesen az abszolutizmus kiszolgálóivá váltak.

Mindezektől eltérő cselekvési módot választott egy főleg tanárokból, közírókból álló kolozsvári értelmiségi kör. Ennek tagjai már az ötvenes évek elejétől megpróbáltak kitörni a tétlenségből, s 1852-ben Berde Áron kollégiumi tanár szerkesztésében sikerült megalapítaniuk a Hetilap című gazdasági közlönyt. Mikó felismerte a lehetőséget, (…) rövidesen a kör vezetőjévé vált. A Hetilap 1853. június 4-i számában már „irodalmunk és nemzetiségünk legtevékenyebb pártfogójának” nevezték.

Elméleti írásait áthatja az elhivatottságtudat (…). Nem dicsőségre vágyott, hanem – amint maga mondotta – „használni akart” áldozatkészségével és munkásságával. Vagyonának jelentős részét közcélokra áldozta: iskolák és más erdélyi intézmények mecénása volt.

Mikó Imre abból az általános nemzetkoncepcióból indult ki, amely a nemzet legfőbb ismérvének a nyelvet tartotta. Az „anyai nyelv” tehát csere vagy alku tárgya nem lehet. Az idegen nyelv meghonosodása maga után vonja az idegen kultúra beözönlését, ez pedig a nemzeti nyelv és kultúra elsorvadását eredményezheti. Legfontosabb feladat tehát a nemzeti nyelv és kultúra megőrzése, az irodalom fejlesztése. A kultúra alapja viszont a (szélesen felfogott) történeti hagyomány: a szülőföld, ennek örökölt politikai és társadalmi intézményei, a nemzeti szokások és erkölcsök. Elválaszthatatlan ezektől a nemzeti öntudat, amelynek „kiapadhatatlan forrása” a nemzet történelme. A hagyomány tehát az alap, a kiindulópont, ám ez nem zárja ki a változást, a haladást, mint ezt az 1848-ban bekövetkezett újítások is bizonyítják. (…)

A történelmi múlt felidézést, feltárását jó eszköznek tekintette a nemzet ébresztésében, mivel úgy látta, hogy a magyarokat a história mindig is nagyon érdekelte. Mikó Imre a történeti ismeretek gyarapítása, a történeti tudat fejlesztése legfőbb módszerének a történeti források összegyűjtését és közreadását tartotta, s körültekintő munkával sikeres történeti forrásgyűjtő akciót indított el. Úgy érvelt, hogy a történeti forrás kiadása olyan, mint „föld gyomrában levő aranyércet pénzzé veretve kamatozó közvagyonná tenni”. „Élőszóval és példával – írja munkásságának egyik legjobb értője, Kelemen Lajos – , de főként széles körre terjedő levelezésével maga köré vonta Erdély legjobbjait, s csakhamar mindenki őt tekintette a Kolozsvárt összpontosult magyar társadalom vezérének.” Mikó a történetiforrás-gyűjtés munkájába belevonta kora legjobb történetíróit, Nagyajtai Kovács Istvánt, Jakab Eleket és másokat. Az összegyűjtött forrásanyagból végül három kötetnyit tett közzé, Erdélyi Történelmi Adatok címmel (1855 1856 1858). Közben a nagy elődök: Bod Péter, valamint Benkő József életrajzán dolgozott, ezek nyomtatásban 1864-ben, illetőleg 1868-ban jelentek meg. Munkája elismerését jelentette, hogy a Magyar Történelmi Társulat 1867-ben elnökévé választotta. Mikó tehát a történelmet az élet tanítómesterének tekintette, s a szépirodalommal együtt nélkülözhetetlennek tartotta a nemzet életében.

Tudatában volt a gazdaság fontosságának is. „Meg vagyok győződve – írta 1855-ben – , hogy mostanság a magyar nemzetnek két legfőképpen hasznos, munkás osztálya van: az egyik, mely irodalmát, másik, mely földjét műveli. Amazok által szellemileg, ezek által anyagilag erősödik és áll lábra ismét a megtántorodott nemzet.” Az anyagi erősödés feltételei közé sorolta az érdekelt társadalmi csoportok és személyek intézményes összefogását, ezért kiadta az 1844-ben formailag létrehozott, de valójában nem működő Erdélyi Gazdasági Egyesület újraalakításának jelszavát.

Miután kifürkészte a hatalom állásfoglalását, amely nem volt elutasító, 1854-ben Kolozsvárt megtartotta az egyesület alakuló ülését. (…) A gazdaságban annál szükségesebbnek tartotta az előrelépést, mivel szerinte ez „szinte egyetlen közmunkássági tér”, ahol az erdélyi magyarság megvetheti lábát, hiszen a politikai életből kiszorult, és a közigazgatásban is elveszítette korábban tartott pozícióit. (…)

Mivel az abszolutizmus kori romlások nem kímélték az iskolákat sem, sőt a Thun-féle 1855-ös iskolatörvény veszélybe sodorta az egész magyar nyelvű oktatást, Mikó ezen a téren is működésbe lépett. Alapítványokkal és tekintélye felhasználásával az 1849-ben tönkrement nagyenyedi Bethlen-kollégiumot segítette kapuinak újbóli megnyitásában támogatta a nehéz körülményekkel küszködő szászvárosi kollégiumot, s hogy az általa különösen kedvelt székelység kulturális fejlődéséért is tehessen valamit, elvállalta az 1859-ben alapított sepsiszentgyörgyi – később róla elnevezett – kollégium védnökségét, és nagy értékű adományokkal írta be a nevét az iskola történetébe. (…)

Mikó Imre, új erőt merítve addigi sikereiből, s tapasztalva, hogy az erdélyi magyarság körében növekszik a cselekvési kedv és a nemzeti ügyek iránti érdeklődés, hozzálátott élete fő műve, az Erdélyi Múzeum megalapításához. A múzeumalapítás gondolata az erdélyi magyarság körében távoli múltra tekintett vissza. Csírái már a 17. században felfedezhetők, a 18. században pedig konkrét formában is felmerült a múzeumalapítás gondolata, melyet a reformkorban két alapvető esemény vitt előre. Az első gróf Kemény József és Kemény Sámuel nevéhez fűződik, akik 1841-ben nagyon értékes könyv-, kézirat- és ásványgyűjteményüket ajánlották fel a megalapítandó múzeum céljaira. A másik lépést az erdélyi országgyűlés tette meg azzal, hogy 1842-ben határozatot fogadott el az Erdélyi Múzeum-Egylet megalapításáról. A kérdéssel foglalkozó bizottság elnökévé Mikó Imrét nevezték ki.

Bár a múzeum akkor nem jött létre, az eszme tovább élt, és az 1850-es évek közepén újra időszerűvé vált a gyakorlati megvalósítása (…).

A kérdés megoldásának gondjait Mikó Imre vette a vállára, s a múzeumalapítás ügyét próbálta nemzeti közüggyé tenni. Ezúttal sem csalódott, hiszen általános lelkesedés fogadta a tervet, s valóságos adományozási hullám indult. Ebben a kedvező társadalmi légkörben kezdődött meg a múzeumot létesíteni és fenntartani hivatott társadalmi szervezetnek, az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek a létrehozása. (…)

Talán Mikót is meglepte az a gyors és erőteljes visszhang, amelyet az erdélyi múzeum alapításának terve kiváltott a magyar társadalomban. Úgyszólván az egész művelt magyar közönség felsorakozott kezdeményezése mögé. És ekkor ismét ő tett egy fontos lépést: egyik kolozsvári emeletes házát több mint tíz holdas kertjével együtt a múzeumnak ajándékozta. Más természetű akadályt jelentett Bécs hosszú ideig tartó gáncsoskodása, de ezt is sikerült leküzdenie. Ezek után után, 1859-ben igen bizakodó társadalmi hangulatban tarthatták meg az Erdélyi Múzeum-Egyesület, valamint az Erdélyi Múzeum című kiadvány alapító ülését. (…)

Az Erdélyi Múzeum-Egyesület méltónak bizonyult az erőfeszítésekhez, a reményekhez: hosszú történelmi időn át jól ellátta múzeumi feladatait, egyben színvonalas alkotóműhely volt, olyan tudósok otthona, mint Brassai Sámuel, aki egyben a múzeumőri tisztséget is ellátta egy ideig, Herman Ottó, Gyulai Pál, Kriza János, Kőváry László, Mike Sándor, Vámbéry Ármin, Szabó Károly, Kelemen Lajos, Szabó T. Attila, és még hosszan folytathatnánk a sort. (…)

Az abszolutizmus 1859–60 körül Erdélyben is válságba került. Az Ausztriával való kiegyezés, mint közismert, mind erőteljesebben kezdte foglalkoztatni a magyar politikusokat is. 1859-ben az erdélyi főkormányszék elnökévé nevezték ki Mikót, aki azonban a kiegyezési tárgyalások elakadása miatt rövidesen lemondott, vállalva a magyar politika passzív rezisztenciáját. Ezután még erőteljesebben kapcsolódott be a kiegyezési mozgalomba, melynek legfőbb erdélyi előkészítője volt. Ennek során együttműködött Deák Ferenccel és körével. Nem véletlen, hogy a kiegyezési korszak első kormányában miniszteri tárcát kapott és vállalt. Mint közmunka-közlekedésügyi miniszter felgyorsította az annyit halogatott erdélyi vasútépítést. Kolozsvár országgyűlési képviselőjeként sokat tett városa felemelkedéséért. Nevéhez fűződik Magyarország második tudományegyetemének megalapítása Kolozsvárt 1872-ben. (…)

Sokat tett a kolozsvári magyar színház korszerűsítéséért, s 1876. szeptember 16-án bekövetkezett haláláig elnöke volt mind az Erdélyi Gazdasági Egyesületnek, mind az Erdélyi Múzeum Egyesületnek. Hídvégi Mikó Imre a 19. századi magyar vezető réteg nagy egyénisége volt. Munkássága, erkölcsi tartása, a magyar nemzeti kultúra fejlesztésében játszott szerepe, valamint társadalomszervező tevékenysége alapján rászolgált arra, hogy Erdély Széchenyijének nevezzük.

(A szerző, Egyed Ákos akadémikus a Székely Mikó Kollégium diákja volt. A fenti írás egy hosszabb tanulmányának rövidített változata, melyet engedélyével közlünk. A közléshez való szíves hozzájárulását ezúton is köszönjük.)

2010-11-18 12:05:05
Csikós Júlia

A Székely Mikó Kollégium címerének története

2014-03-07 12:03:13
Dr. Kinda Eleonóra

Igazat Vallani - a Székely Mikó Kollégium himnusza

2011-01-13 10:13:49
Márton Csaba

Iskolánkat kitüntették a Tanügyi Érdemrend tiszti fokozatával

2011-01-05 13:14:34
Bíró Béla

Jeles véndiákjaink

2010-11-28 18:45:36
Csikós Júlia

A Székely Mikó Kollégium története

2010-11-18 12:06:02
Csikós Júlia


2017
<JÚNIUS>
H5121926
K6132027
Sz7142128
Cs18152229
P29162330
SZ3101724
V4111825

Érettségi - írásbelik
(2017-06-26, Márton Csaba)

Szóbeli eredmények
(2017-06-19, Kubánda Miklós)

Idegen nyelv időbeosztás
(2017-06-14, Kubánda Miklós)

Digitális kompetencia terembeosztás
(2017-06-09, Kubánda Miklós)

Magyar szóbelik időbeosztása
(2017-06-08, Kubánda Miklós)

Befejeződött az OTP Fáy András alapítvány utolsó g
(2017-06-08, Dr. Kinda Eleonóra)

Román szóbelik időbeosztása
(2017-06-06, Kubánda Miklós)

TERMÉSZETKUTATÓ TÁBOR
(2017-05-30, Pető Mária)

DOHÁNYZÁSELLENES VILÁGNAP
(2017-05-30, Forreiter Csilla-Éva)

Végzősök búcsúelőadása
(2017-05-24, Forreiter Csilla-Éva)

Táborozási lehetőség a BME támogatásával
(2017-05-11, Krecht Gyöngyvér Mária)

Tudós Klub a Bod Péter Megyei Könyvtárban
(2017-05-10, Pető Mária)

Az „O.K.+ 2007-2014” című ERASMUS+ projektünk
(2017-05-10, Dr. Kinda Eleonóra)